Valahol Elvesznek
A Világon annyi ember éhezik,
Télen, az utca szélén fázik,
Nincs reménye, semmije
Nincsen neki senkije.
Az emberek vakok,
Nem mindenki, de a legtöbben igen,
És én szomorú vagyok,
Mert a világ ilyen:
Ha, valaki az utcán ül
Könnyes szemmel
Csak néz reménytelenül,
Hisz ő is csak egy ember!
Az emberek csak elsétálnak előtte,
Pedig láthatják, hogy nincs senki mellette.
Egy másik, a remegő koszos kezében,
Tartja a gyerekét
S, zavarodott lelkében
a gyermek adja reményét.
Most elindul az úton,
Eltűnik egy utcában.
Magányos tudom,
Most sír egyedül magában.
Bár, gyermeke kezében,
De tél van, és a kicsi fázik
Már nem gyúl szikra szívében,
A nő szeme most, könytől ázik.
A gyermeke meghallt,
A remény is eltűnt,
A lelke is megtört,
S, az ember megszűnt.
Megszűnt az ember,
És nem maradt belőle más,
Csak hangos zokogás.
És ilyenkor eltöprengek azon,
Hogy az emberek vajon
Mért nem képesek segítséget adni,
Annak, kinek nincsen hol lakni.
És az ember aki felhőkarcolókat épít,
Aki okos telefont készít,
Aki mindent meg tud csinálni,
Az hagy, embereket fázni,
Hagyja őket éhezni,
Hagyja őket elveszni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése